Hogyan szelídítsünk Moho sapiens-t?

Hogyan lehet a családokat arra ösztönözni, hogy egészségesebben étkezzenek? Hogyan befolyásolhatják a szülők a gyermekeiket ugyanebből a célból? Milyen módszerekkel manipulálnak bennünket egészségtelen termékek vásárlásra – Forgács Attila klinikai szakpszichológust, szociálpszichológust, gasztropszichológust szakembernek tettük fel ezeket a kérdéseket.

– Hogyan lesz valaki gasztropszichológus Magyarországon? Az interneten keresve mindössze egy 50 órás OKJ-s gasztro és táplálkozási coach, kulináris tanácsadó képzést találtam.

– Nemcsak harminc éve, amikor végeztem, de ma sem oktatnak a pszichológusoknak, orvosoknak, dietetikusoknak táplálkozás-lélektant hazánkban. A 80-as évek közepén, pszichológia szakos hallgatóként valami teljesen új dolgot kerestem, aminek nincs előzménye Magyarországon. Szatmári Lajos magyar származású „gasztronómiai fejedelem” hívott meg az USA-ba, aki a Nevadai Egyetemen oktatott gasztronómiát, és a Fehér Háznak, sőt a NASA-nak is tanácsadója volt. Kevesen tudják, hogy ő, egy erdélyi magyar fejlesztette ki azt a tubusos ételt, amit a Holdra eljutó űrhajósok fogyasztottak. Nála kezdett érdekelni a gasztropszichológia. Egyébként az evéslélektan és a lelki betegségek egyik kapcsolódási pontján, a pszichoszomatikában is nagyot alkottak magyar származású tudósok: Bálint Mihály − akinek „Az orvos, a betege és a betegség” c. könyve a tíz leggyakrabban idézett orvosi könyv között van −, Selye János, Franz Alexander. Ennek ellenére a gasztropszichológia tárgyköre (evészavarok klinikai kutatása, élelmiszer-marketing) még mindig csak bontakozó félben van Magyarországon, bár a gasztrocoach-ok meg gasztrobloggerek gombamód teremnek.

– Önnek ráadásul komplex képzettsége van: a szociálpszichológia, amit oktat is az ELTE Pszichológiai Karán és a Corvinus Egyetemen, gondolom, sokat megmagyaráz azokból a társadalmi és marketinghatásokból, amelyek befolyásolják, hogyan étkezünk.

– Érdekes módon csak a 2. világháború kapcsán derült ki, hogy a témába vág a szociálpszichológia. A háború során a különféle népek különböző stratégiákat alkalmaztak: a szovjetek adták az emberáldozatot, a németek a technikát, az Egyesült Államok a wellnesst. Az amerikaiak ugyanis azt gondolták, beláthatatlan ideig fog tartani a háború, így az a nép fogja megnyerni, amelyik fittebb, jobban táplált, a többi népet az éhínség fogja megsemmisíteni. Nagy kihívással néztek szembe: rá kellett venni a katonákat, hogy változtassanak pazarló evési szokásaikon, egyenek meg olyan ételeket is, amiket nem szoktak. Mivel nem voltak erre kész módszerek, hatalmas hadiipari pénzeket áldoztak az evéskutatásra. Ennek volt az egyik kimagasló figurája Kurt Lewin, aki PhD-hallgatóival körbejárta az evéskutatás témáját.
Mivel a hadiipar finanszírozta a kutatásokat, az eredményeket egy az egyben nem lehetett közölni, át kellet címkézni szociálpszichológiára. Ez az oka, hogy e tudományterület korai eredményei valamilyen módon mind az evésről szólnak. Lewin jött rá például arra, hogy át kell nevezni az ételt: a májat (amiben sok vitamin és fehérje van, azonban Amerikában ekkoriban kidobták a belsőségeket) ezt követően nem a csóró európai migránsok, hanem a hős amerikai hazafiak ételének nevezték. Az élelmiszerek elnevezése, egyáltalán az imázsa nagyban meghatározza azok kívánatosságát.

– Milyen kísérleteket végeztek a hadiipari megrendelésből, amiket aztán szociálpszichológiai elméletre lehetett fordítani?

– Kurt Lewin például úgy gondolta, hogy az étkezési szokásokat az úgynevezett kapuőrön keresztül lehet megváltoztatni – ő az, aki beszerzi az alapanyagot és elkészíti az ételt. A 2. világháború során, a hagyományos családi szerepek idején ez Amerikában egyértelműen a családanya volt. A család azt evett és azt az ételt szerette, amit az anya eléjük rakott. Lewin szerint tehát az anyát kell rávenni, hogy vegyen mást, készítse el máshogy az ételt, kínálja máshogy. Vagyis azt vizsgálták, hogyan lehet a nők gasztronómiai attitűdjét megváltoztatni. Háziasszonyokat invitáltak tanfolyamra, ahol a neves professzor elmondta, milyen az ideális étkezés, majd szondázták, hogy az előadás másnapján, két hét múlva, 1 hónap múlva mennyire tudják a háziasszonyok felidézni  a  javaslatokat. A másik vizsgálati csoportban a háziasszonyokat arra kérte a professzor, hogy találjanak ki érveket, és próbáljanak meggyőzni más háziasszonyokat, hogy igyanak több tejet, kevesebb Coca-colát, készítsék el a májat is stb., és náluk is figyelték, hogy miként alakultak az étkezési szokásaik a következő időszakban. Mint kiderült, a direkt ismeretközlő előadásnak – a racionális meggyőzésnek – 2 órával az előadás után van hatása, de 2 hét múlva már alig tudják felidézni, hogy „több kólát kéne inni vagy kevesebbet?” –, két hónap múlva pedig már arra sem emlékeznek, hogy miről volt szó. Bezzeg, amikor a háziasszony találta ki az érveket, még 2 hónap múlva is emlékezett rájuk! Az előadás esetén a háziasszonyok mindössze 3%-a készítette el azt az ételt, amiről beszéltek nekik, amikor ők győztek meg valakit, akkor 32%-uk.

– Általában is igaz, hogy nem hiszünk a szakértőknek, nem érdekel bennünket, amit a professzorok mondanak?

– Lewin egy tanítványa, Jack Brehm hívta fel a figyelmet, hogy amikor a professzor „osztja az észt”, azt sokan manipulatívnak érzik, és nem követik, amiket mond – „nekem ne mondja meg senki, hogy mit egyek!”. Persze ez személyiségtől és életkortól is függ, egy serdülő inkább az ellenkezőjét teszi, mint amit a professzor diktál neki.
A kulturális szempontok is lényegesek. Egy liberális világban, ahol erős az autonómiaigény, nehezebb manipulálni az embereket, egy iszlám világban követik, amit „előírnak” nekik. Befolyásoló tényező a szociális tanulás, a kíváncsiság is, hogy mit eszik a másik. Ezért népszerűek a főzőműsorok, és ezért követik sokan a celebek példáját. A példa ereje még a gyerekekre jellemző élelmiszer-neofóbiát, azaz az újdonságtól való irtózást is le tudja győzni. Millió sok változó van tehát.

– Vagyis egészséges étkezési szokásokat csak személyre szabott módszerrel lehetne kialakítani?

– Az evés nagyon konzervatív jelenség, nehéz megváltoztatni, sok programnak beletört már a bicskája. De nem mondanám, hogy reménytelen. Vannak jó példák. A 12. században pl. elhíztak a szerzetesek: fűszereket termesztettek, finoman készítették az ételt, a kódexmásolás mellett más élvezet nem igazán jutott nekik, ezért ettek. Bár a falánkságot tiltotta a keresztény vallás, inkább meggyónták, és hiába szidták, verték őket, nem használt. Majd jött egy kőműves, és megoldotta a dolgot a portugáliai Alcobaça templomban: keskenyre falazta az ebédlőbe vezető ajtót, így az a szerzetes, aki nem volt elég karcsú, nem fért be. A direkt visszajelzés jelentősége fontos, ugyanis a helytelen étkezés sok esetben nem az információhiányból ered, hanem tudattalan késztetésként tör elő az étvágy a mohó „Moho sapines”-ből, és felülírja a racionális terveket. Ma egyébként hasonló visszajelzést nyújthat a kihízott ruha hűtőre kiragasztott fényképe, mint régen a szerzeteseknek a szűk ebédlőajtó.

– Elmondta, hogy az evésszabályozásnak van egy ésszerű, logikus, tudatos rétege, és egy érzelmi, nehezen befolyásolható része. Azt a tanácsot adhatja a gasztropszichológus, hogy tárjuk fel a tudattalanunkat, csak akkor étkezhetünk logikusan, egészségesen?

– Ha nem vagyunk tudatosak, nehéz pillanatokban a probléma megoldása helyett valóban pótcselekvésekbe menekülünk: rágyújtunk vagy eszünk valamit. Bizonyos élelmiszer-reklámok szándékosan kerülik ki a tudatos kontrollt a gyermeki énünkre, az érzelmeinkre ható üzenetekkel.
Mint ahogy „Az evés lélektana” című könyvemben is bemutatom, az első életévünkben átélt meghatározó élményekre még nincsenek szavaink, az ekkor megtanult dolgokat – pl.  az étel vigasztal, vagy akkor szeretnek, amikor etetnek, vagy a krízisek éhséggel járnak stb. – nagyon nehéz felülírni, befolyásolni, racionálisan megérteni, és tudatosan kontrollálni. A tömeges elhízásnak is az az egyik oka, hogy jó tanácsokkal ezeket az ősi automatizmusokat szinte lehetetlen  uralni. A nagy kérdés tehát, hogyan lehetne tömegesen és tartósan változásokat előhívni az étkezésben.

– Ráadásul nem csak krízisben, feszültségenyhítésből eszünk, hanem örömünkben is, jutalomból?

– Az éhség érzetét a bőség társadalmában nem az élettani jelzések, hanem egyre inkább bizonyos ősi érzelmek váltják ki. Láthatjuk a csecsemőnél: mikor kér cumit? Ha nagyon boldog, ha nagyon szomorú, vagy ha nagyon unatkozik. Az érzelmek váltják ki az evési vágyat, és ez a racionális kontroll gyengülése esetén a felnőttnél is így működik. Ellenben a félelmek le is tilthatnak bizonyos élelmiszereket. A különféle ételfóbiákat tömegesen figyelhetjük meg az élelmiszerpiacon. Ezt ki is használják a marketing szakemberek. A húsiparban egymás után jelentek meg a különféle húsokra vonatkozó félelmetes hírek, amelyek szépen be is döntötték a világpiacokat. A 90-es évek elején robbant a kergemarha-kór, aztán a madárinfluenza, majd a sertésinfluenza. Mindezeknek a rettegett kóroknak összesen volt 10 ezer áldozata a világon a WHO szerint. A gerjesztett félelmek viszont nagy urak az evés tájékán is.

– Lehet tömegesen jó irányba befolyásolni az étkezési szokásokat?

– A modern információtechnológiával lehet visszajelzést adni, így amikor jön az evési vágy, le lehet fékezni. Lehet például csökkenteni az elérhetőséget. Adminisztrátorokkal végezett kísérlet is jó példa erre: két héten át naponta 30 sütit kaptak, amiből annyit ehettek, amennyit akartak. Az első héten, amikor a látóterükben volt karnyújtásnyira a sütemény, átlag napi 9 sütit ettek; amikor viszont a hátuk mögé tették 5 lépéssel, tehát nem látták folyamatosan és fel kellett állni érte, csak napi 4-et fogyasztottak. Ez napi 125 kilokalória különbséget jelentett – ha ennyit minden nap következetesen túlfogyasztunk, az 1 év alatt 7-8 kg túlsúlyt jelent. Ez az elhízás szokványos üteme.

– Mint mondta, az unalom is fontos evést kiváltó impulzus. Hogyan lehet elérni, hogy az egészséges táplálkozás oktatása ne legyen unalmas? Ugyanolyan marketingeszközöket kell használni, mint amilyeneket a hirdetések?

– Igen; munkatársaimmal kíváncsiak voltunk a Coca-cola sikerének titkára, és egy általunk kifejlesztett módszerrel megmértük az imidzs-képletét. Azt akartuk megtudni, hogy a kólával kapcsolatos érzelmek és ismeretek milyen mértékben mozgósítják a vásárlói viselkedést. A Coca-cola érzelmi üzenetei nagyon erősek; bár a megkérdezettek jól tudják, hogy a cukros üdítők egészségtelenek és mesterségesek, a hozzájuk kötött életérzés mégis megveteti ezeket a termékeket.

Az egészséges táplálkozás reklámozásának ugyanígy az érzelmekre kellene hatnia?

El kell mondani az észérveket is, hátha valaki még nem tudja őket, de az biztos nem használ, ha ez az egyetlen stratégia. Meg kell tanulnunk felismerni az értelmet megkerülő, evésre ösztönző érzelmi hatást, ami gyakran a jobb agyféltekét mozgósító, vizuális inger – a marketing ezt is gyakran használja –, és szintén nem tudatosul: ilyen pl. a nagyobb csomagolás. Ha egyetemistáknak kísérletben adnak fél liter paradicsomlevest, 4,5 decinél megállnak, jól laktak. Ha azonban az asztal alól az elfogyasztott mennyiséget folyamatosan utántöltik, sokan akár másfél litert is megesznek – úgy érzik, hogy bár mindjárt kipukkannak, de még van a tányérjukon, tehát nem lakhattak jól. A 2 és fél literes nagy kóla is sokkal jobban itatja magát, mint a kicsi.
A nyugati országokban már próbálják az étkezés mennyiségének ezt a törvényszerűségét kiaknázni: mindent kicsi, 100 kilokalóriás adagba csomagolnak, és amikor újat eszik az ember, megint ki kell bontania egyet. Ez visszajelzést ad a számára, hogy már megint megevett egy dobozzal, így sokkal kevesebbet eszik. Az a márka, ami ad magára, már nem csak elhízáshoz vezető stratégiát alkalmaz, azaz 15%-kal többet ad ugyanolyan árért, hanem ilyen 100 kilokalóriás, kis csomagolásban is árulja a termékeit.

– Amit persze lehet drágábban adni.

– Az is igaz, de közben legalább folyamatos a visszajelzés. Vizuális manipuláció az is, hogy a nagy tányéron ugyanaz a mennyiség kisebbnek tűnik, mint a kicsin. Ez azt jelenti, hogy a fogyókúrázónak a 30 cm-es tányért ki kell cserélnie 25 centisre, az evészavar terápiája során pedig, pl. Miskolcon, Közép-Európa első evészavar centrumában nagyobb tányéron adják az ételt az anorexiásoknak, mert arról többet esznek. Ez is arról szól, hogy az agy jóllakottság-, illetve éhségközpontját be lehet csapni, mert azt nemcsak a szervezetből származó jelek indítják be, hanem külső ingerek is. A marketing használja ezeket az eszközöket, a klinikum még mindig maximum családterápiában gondolkodik.

– Vannak szakmaspecifikus kutatások: tudjuk, hogy az orvosok hamar halnak, a pszichiáterek között sok az öngyilkos. Arról van információ, hogy hogyan étkeznek a dietetikusok?

– A dietetikusok biztosak abban, hogy az átlagnál egészségesebben étkeznek, sőt az egészségesétel-függőség is jellemzőbb rájuk. A Corvinus Egyetemen élelmiszertudomány szakos hallgatókkal végeztek vizsgálatokat. Megkérték őket, hogy egy menüsorban rangsorolják az ételeket aszerint, hogy mennyire egészségesek, majd hogy mennyire finomak. Pontosan az ellenkező sorrend jött ki. Majd rangsoroltak aszerint is, hogy melyiket szokták enni. Mint kiderült, az élelmiszerkarosok tudatosak: az egészséges ételeket szokták enni. A végére betettek egy csavart: azt  mondták, hogy a kitöltők között kisorsolnak egy vacsorameghívást, és megkérdezték: ha ön lenne a szerencsés, milyen ételt választana? Ekkor már az impulzus győzött, és nem az egészséges ételt kérték, amiről úgy tudják, hogy enni szokták, hanem ami egészségtelen, de finom.

– Ön szerint tévhit, hogy az egészséges nem finom?

Ez nyilvánvalóan sztereotípia, ahogy az egészségesség képéhez társuló önsanyargatás, és az egészségtelen táplálkozáshoz társuló hedonizmus is az. Lehet egészséges, ami finom.

– Helyesnek tartaná-e, hogy az állam marketingeszközökkel beavatkozzon az egészséges étkezési szokások kialakítása érdekében, és szabályozza a piacot is?

– Természetesen; ilyen pl. a chips-adó – bár ez nem elegendő, az élelmiszer-előállító cégek gazdasági hatalma, kommunikációs ereje lényegesen nagyobb. Tömeges és tartós segítséget az információtechnológia korában az információáramlás hatékonnyá tétele jelenthet. Bár egyelőre halott információ, amit nagyítóval is alig látni, az EU-ban kötelező minden élelmiszeren feltüntetni az összetételét. A vonalkód vagy QR-kód okostelefonnal leolvasható, és nem kell hozzá bonyolult applikáció, hogy az adatokat össze is adja, összehasonlítva az ideálissal visszajelzést adjon, azt is közölve, mi lesz 3 hónap, fél év, tíz év múlva, ha az illető így étkezik. Ebben a modern korban az lehetne a dietetikus feladata, hogy személyre szabott étrendet dolgozzon ki, az egyén mozgásmennyiségéhez illesztve.

– Nem csak az elhízás a probléma, egy cikkében olvastam, hogy a káros anyagok 70%-át az étellel vesszük magunkhoz.

– Igen, viszont erről kevés a jó kutatás, és keveset tudunk arról, hogy a különböző adalékanyagok milyen kölcsönhatásokat alakítanak ki egymással – az élelmiszeripar egyáltalán nem vizsgálja ezt. Az első nagy kutatások a témában Bíró György professzorhoz fűződnek a ’80-as években: 1200 ember vezetett neki étkezési naplót. Az okostelefonok és a digitális étkezési naplók korában a hosszú távú kölcsönhatások felderítése is szárba szökkenhet, reméljük, így lesz!

 

(Szerző: dr. Kazai Anita, www.merokanal.hu)